Mióta visszajöttünk…

Mióta visszajöttünk, ismét hivatásos, főállású anyuka lettem, ami azzal jár, hogy este nyolc körül teljes agytrösztként ringatom álomba Zsófit. Épp a mai nap gondolkodtam el azon, hogy az idő és a körülmények mennyi változást hozntak az életembe. Nem sok évvel ez előtt nem gondoltam volna, hogy valamikor is örülni fogok a reggel hat órai kelésnek, s most ha felébredek magamtól, ami sokszor van (azért annyira hard core nem lettem, hogy órát is felhúzzak), boldogan pattanok ki az ágyból, mert tudom, hogy van egy órám, néha másfél, mikor csendes a ház, mindenki alszik, és én annak szentelhetem aminek csak akarom. Kitappogok a meleg ágyból – mezítláb, megsimogatom Toscát, aki fél szemmel rám sandít de nem hajlandó többre. Becsukom magam mögött a konyhaajtót, csinálok magamnak egy kávét. Elmegyek arcot mosni, kicsit magamhoz térni, s mire kijövök a fürdőszobából, kellemes kávészag lengi be otthonunkat. Kitöltöm a kávémat és a még szenderítő félhomályban bekapcsolom a gépet. Magamra tekerek egy pokrócot, s a kávémat szürcsölgetve elolvasom azt ami érdekel, néha írok ezt-azt, képeket editálok, vagy épp Simo leszakadt gombját varrom vissza az ingére. Van ezekben a reggelekben valami ami nagyon boldogít. Talán az, hogy nem a nap sűrejébe ébredek bele, és még ki tudom ízlelni az “ez is egy szép nap lesz” tudatnak az ízét. Eduardo Punset azt mondta, hogy a boldogság a boldogság várótermében van elrejtve, és én ezzel nagyon egyet értek. Így van ez nálam is.  A tudat, hogy mi vár rám boldogabbá tesz mint maga a cselekvések sorozata.
És íme egy két kép arról, milyen is főállású anyukának (pontosabban Mamának – mert Zsófi így hív engem) lenni. A legeslegjobb.