meglepetés buli | Az olasz kaland

Míg én csütörtök éjjel lázasan pakoltam az útra, hogy ott lehessünk Mama 80. meglepetés-buliján, valaki(k) ugyanebben az időben, 1.000 kilométerrel odébb nagy hévvel rabolták és becstelenítették nagymamám házát. Ígyhát az egész nagy ünnepet, örömöt beárnyékolta valami sötét, komor árnyék, ami úgy üllepedett rá a napokra, mint valami öreg, kopott, poros, nehéz bársonyfüggöny, amelyen át nem lehet lélegezni. Mégha mindannyian tudtuk is, hogy ez a rablás be fog következni, mert a ház jópár éve lakatlan, hihetetlenül pislogtunk egymásra, mikor péntek este jött a telefon, hogy mindent felforgattak. Miért éppen most? Miért egy nappal a hosszan tervezett-szervezett meglepetés buli előtt? Persze minden miértnek megvan a mertje is valahol, csak néha nagyon nehéz elfogadni. Mindaz ami történt, ez alatt a pár nap alatt, gondolkodóba ejtett, hogy vajon mi is az ami igazán lényeges.Azon gondolkodtam, hogy miért ragaszkodunk annyira mi emberek a múltbeli tárgyainkhoz. Miért nem elég a sok emlék amit életünk során összegyűjtögettünk. A pillanatok, amelyeket megéltünk, az illatok amelyeket éreztünk, a mosolyok amelyeket kaptunk, az ölelések amelyeket öleltünk és amelyekkel bennünket öleltek. Miért kell az a sok minden az út során, amihez annyira ragaszkodunk, hogyha elvész fájdalmat okoz. Aztán gondolkodtam az emberi kapcsolatokon. Azon, ahogy az idő, pontosabban ahogyan mi idővel megmásítjuk kapcsolatainkat. Az embereket akik közel voltak, felváltják olyanok akik közelebb kerülnek. A gyerekkori őszinteségünket felváltja a “helyes kis beszélgetések a semmiről” féle komunikáció. Sokmindenki és sokminden elmarad abból az énünkből aki útnak indult jópár éve. Elfelejtük, hogy az életünket a kapcsolataink és a szeretet jelenti, nem pedig a dolgok, vázák, házak, autók. Elkezdünk kötődni dolgokhoz emberek helyett, elkezdünk hasonlítgatni, irigyelni, félni, taktikázni. De a napok telnek. Sőt az évek is, és itt-ott jön egy zökkenő, figyelmeztető, és hátbavág, hogy hé! Beszélgess! szeress! ölelj! törődj! Hogy kivel? Azt pontosan tudjuk, benne van a figyelmeztetőben, csak oda kell figyelnünk.
Nehéz messziről szeretni, nehéz az olyat szeretni ami nem igazságos, nehéz mindent félretéve csak a puszta, csupasz másikat szeretni. És mégsincs más út, csak a szeretet útja, az összetartásé, az egymásba kapaszkodásé, mert ma adunk, hogy holnap kapjunk, vagy hogy még többet adhassunk.

A buli nagyon jól sikerült, Mama mit sem sejtve lépett be a vendéglőbe, hogy boldogan, nevetve köszöntse a nem várt vendégsereget. Nem tudom mikor láttam őt ennyire vidámnak, mosolygósnak utoljára. Nagyon régen. És bár tudtam, hogy az örömöt másnap felváltja majd a bú és szomrúság, próbáltam minél több kis részletet magamba szívni ebből a pár órából. Megpróbáltam magam elképzelni 80 évesen, megpróbáltam elképzelni a születésnapomat, kik vesznek majd körül, hol leszek…és csak remélhetem, hogy engem is ennyien vesznek majd körül, és így ünneplik majd velem leélt életem momentumait, éveit.
Nehéz a rosszban a jót meglátni. Talán a legnehezebb. Mégis meg kell próbálni. Az idő múlik, az óra ketyeg és ez a legrémisztőbb az egészben. Nem szabad elpocsékolni azt a kevés értékes pillanatot amit kiszabtak nekünk, mert nem tudjuk mennyink van még. Ahogy Mary Oliver megírta, ahhoz hogy ezen a világon boldogulni tudjunk, három dolgot kell tudnunk csinálni:szeretni azt ami mulandó, úgy ragaszkodni hozzá és küzdeni érte mintha az életünk függene tőle, és mikor elérkezik az idő hogy elengedjük, elengedni.
MINDEN mulandó. Minden. A tárgyak, a pillanatok és mi magunk is. Igaz, hogy harc nélkül nem kapunk semmit, de mikor itt az idő igenis tudni kell elengedni. Méltósággal, akár mosolyogva, akár könnyezve de tovább kell lépni.
Mama háza rengeteg emlékem helyszíne, gyerekkorom sok apró mozaikját onnan raktam tarsolyomba, és mégis érzem, hogy itt az idő a búcsúhoz, itt az idő, hogy abban a házban más valaki kezdje élni életét, más valaki járjon a fatelekre, építse a bunkerokat és másszon a garázs tetejére. Nagyszüleim kétkezi munkája nem méltó arra, hogy ismeretlen vandálok rongálják és túrják családunk emlékeit, nem méltó arra, hogy összeroskadjon, hogy szépen lassan eltűnjön a föld a színéről. Így érzem, ezt gondolom az át nem aludt éjszakák után.
A ház eladódhat, összedőlhet, de az én gyerekkorom darabkáihoz soha senki nem férhet hozzá, és nem rongálhatja meg. Az ott alvásokat unokatestvéreimmel, akikkel keresztben feküdtünk a széthúzható díványon, hogy elférjünk, nagyapám meséit Jimmy-ről, Szultánról és Kerubiról, a csibéket az udvaron, Buksit és Kormost akik mindig elszöktek, a mézédes őszibarackfát a kert közepén, a málnabokrot, a bunkerjainkt, a csapdáinkat, a halászásokat a Pénnában nagyapámmal, mama madártejét mikor betegek voltunk, a pénteki Dallasozásokat, a rozsda illatú vizet mikor ott mosdattak minket, a betlizéseket, snapszerozásokat, hetesezéseket nagyapámmal, mama reggeliejit, ebédjeit, vacsoráit amit nekünk készített, a szilvásgombócokat, az udvart, a kertet, a krizantinokat, a bilibe pisilést éjjel, a csipkedős kakast, a kiskacsákat, a nyuszikat, a békákat a homokozóban, a piros Ladát, a turmixgép gombjait, a kúti víz rozsdás ízét, a szódásszifont, a padlást az ezernyi kinccsel, a kukoricaszedéseket, a szőlőt, a borozót, a leszecskázott herét, a kacsaúsztatót, a Kincs ami nincs-et, a régi rádiót, ami sosem volt bekapcsolva, a hurmikakit, a repülősót, a zongorát, a karácsonyokat és az ajándékokat, a mindenszenteket és az utána való faggyúégetéseket az udvaron, a vázatörést, a varrógépet, a Liberta biciklit, a csibevért hagymán megsütve reggelire, és annyi mindent még a amit a nagyszüleinktől kaptam, kaptunk. Akkor ők adtak, most rajtam a sor.
Drága Mama, csak egyre kérlek: emlékezz a boldog pillanatokra, a nehezekre amelyeket meg tudtál – tudtatok – tudtunk oldani, gondolj arra, hogy nélküled mi sem lennénk ezen a világon. Légy büszke mindenre amit elértél amit két kezeddel csináltál. Én még egyszer kívánok neked boldog születésnapot, és kívánom hogy sokszor gondolni tudj a szombatra, arra, hogy mennyien vagyunk akik szeretnek téged!