Tag Archives: idő

Mit tud Zsófi 19 hónaposan

Általános

Háááát…rohamléptekkel fejlődik ez a bébi. Zsófi most abban a korszakban van, mikor a gyerekek kezdik magukat “szétbeszélni” mindent ismétel, magyart, olaszt, szépet, csúnyát… ez rengeteg olyan szituációhoz vezet, ami számunkra vicces, mosolyogtató, számára kevésbé. Arra gondolok, amikor az olasz nagyszüleinek ad valamit tudtára magyarul, vagy a magyar nagyszüleinek ad tudtára valamit olaszul. Szegény nem érti, hogy miért nem értik amit mond…múltkor például Nanáról (nagyi) világolt valamit az olasz Nonnának, az meg meg volt győződve, hogy Zsófi kacsát szeretne enni, mert olaszul a kacsa nana. Szóval így. Mikor azt mondja szia, minden olasz azt hiszi az olasz Zia (nagynéni)-ról beszél, Zsófi meg csak les nagyokat, hogy miket magyaráznak neki – nincs kacsa, meg a zia most nincs itt…
Ahogy már említettem, nagyon sok mindent mond már, és ha hozzáadja a kezecskéit, lábacskáit akkor tényleg mindent a tudtunkra tud adni. Nagy változás, hogy Toscát most már néha “Totta”-nak hívja, de azért még majdnem mindig Anda-nak 🙂
Napközben sokszor dudorászik. Valamelyik nap a recefice bum bum bum -ot énekelte reggel mikor felébredt. Kérdeztem, milyen ének ez, mert nem ismertem fel, kérdeztem ki tanította vele ezt a dalt, mondta, papa, nana – akkor kapcsoltam,hogy a Zimmezum-ot énekelgeti. Nagyon édes volt.  Pár napja, többször is játszott egyedül akár fél órán át is, amit én imádok nézni. Szegénnyel most hét közben nem sokszor megyek ki, mert már tényleg úgy mozgok mint egy medve, de kinn imád lenni. Lesi a repcsiket, meg a kamionokat. Minden egyes sétakor be kell mennünk schiacciatát venni, amint belépünk  az ajtón, bőszen ismételgeti hogy “Néni! szkiakkia!”(=néni, schiacciata) – persze magyarul, úgyhogy a néni csak les. De mindig portyázik magának valami jó kis szines sütit.
Idegenekkel továbbra is szégyenlős. Most már ha kimegyünk, akkor csakis sétálni, kocsi nélkül, szeret kinn téblábolni, Toscát sétáltatni, mindenféle undorító dolgot felvenni a földről.
Ügyesen használja a kezeit, szeret építeni. Eddig jobban szeretett rombolni.
Hasamra minden este kapok puszit, mielőtt Simo lefekteti Zsófit, ha megkérdezzük hol a Leti, mindig a pocakomra mutat.
A következő “mit tud Zsófi” bejegyzésben már nagytestvér lesz az én indike pindike Zsófim. Úgy izgulok!

Itt a tradicionális havi videó:

Itt pedig (jó)pár kép az utolsó hónapból:
zsofi 19 month 1 zsofi 19 month 9 zsofi 19 month 10 zsofi 19 month 12 zsofi 19 month 16 zsofi 19 month 22 zsofi 19 month 27 zsofi 19 month 39 zsofi 19 month 41 zsofi 19 month 47 zsofi 19 month 55 zsofi 19 month 58 zsofi 19 month 61 zsofi 19 month 68 zsofi 19 month 82 zsofi 19 month 96 zsofi 19 month 101 zsofi 19 month 102 zsofi 19 month 103 zsofi 19 month 104

Nyolcvan

Általános

Míg én csütörtök éjjel lázasan pakoltam az útra, hogy ott lehessünk Mama 80. meglepetés-buliján, valaki(k) ugyanebben az időben, 1.000 kilométerrel odébb nagy hévvel rabolták és becstelenítették nagymamám házát. Ígyhát az egész nagy ünnepet, örömöt beárnyékolta valami sötét, komor árnyék, ami úgy üllepedett rá a napokra, mint valami öreg, kopott, poros, nehéz bársonyfüggöny, amelyen át nem lehet lélegezni. Mégha mindannyian tudtuk is, hogy ez a rablás be fog következni, mert a ház jópár éve lakatlan, hihetetlenül pislogtunk egymásra, mikor péntek este jött a telefon, hogy mindent felforgattak. Miért éppen most? Miért egy nappal a hosszan tervezett-szervezett meglepetés buli előtt? Persze minden miértnek megvan a mertje is valahol, csak néha nagyon nehéz elfogadni. Mindaz ami történt, ez alatt a pár nap alatt, gondolkodóba ejtett, hogy vajon mi is az ami igazán lényeges.Azon gondolkodtam, hogy miért ragaszkodunk annyira mi emberek a múltbeli tárgyainkhoz. Miért nem elég a sok emlék amit életünk során összegyűjtögettünk. A pillanatok, amelyeket megéltünk, az illatok amelyeket éreztünk, a mosolyok amelyeket kaptunk, az ölelések amelyeket öleltünk és amelyekkel bennünket öleltek. Miért kell az a sok minden az út során, amihez annyira ragaszkodunk, hogyha elvész fájdalmat okoz.  Aztán gondolkodtam az emberi kapcsolatokon. Azon, ahogy az idő, pontosabban ahogyan mi idővel megmásítjuk kapcsolatainkat. Az embereket akik közel voltak, felváltják olyanok akik közelebb kerülnek. A gyerekkori őszinteségünket felváltja a “helyes kis beszélgetések a semmiről” féle komunikáció. Sokmindenki és sokminden elmarad abból az énünkből aki útnak indult jópár éve. Elfelejtük, hogy az életünket a kapcsolataink és a szeretet jelenti, nem pedig a dolgok, vázák, házak, autók. Elkezdünk kötődni dolgokhoz emberek helyett, elkezdünk hasonlítgatni, irigyelni, félni, taktikázni. De a napok telnek. Sőt az évek is, és itt-ott jön egy zökkenő, figyelmeztető, és hátbavág, hogy hé! Beszélgess! szeress! ölelj! törődj! Hogy kivel? Azt pontosan tudjuk, benne van a figyelmeztetőben, csak oda kell figyelnünk.
Nehéz messziről szeretni, nehéz az olyat szeretni ami nem igazságos, nehéz mindent félretéve csak a puszta, csupasz másikat szeretni. És mégsincs más út, csak a szeretet útja, az összetartásé, az egymásba kapaszkodásé, mert ma adunk, hogy holnap kapjunk, vagy hogy még többet adhassunk.

A buli nagyon jól sikerült, Mama mit sem sejtve lépett be a vendéglőbe, hogy boldogan, nevetve köszöntse a nem várt vendégsereget. Nem tudom mikor láttam őt ennyire vidámnak, mosolygósnak utoljára. Nagyon régen. És bár tudtam, hogy az örömöt másnap felváltja majd a bú és szomrúság, próbáltam minél több kis részletet magamba szívni ebből a pár órából. Megpróbáltam magam elképzelni 80 évesen, megpróbáltam elképzelni a születésnapomat, kik vesznek majd körül, hol leszek…és csak remélhetem, hogy engem is ennyien vesznek majd körül, és így ünneplik majd velem leélt életem momentumait, éveit.
Nehéz a rosszban a jót meglátni. Talán a legnehezebb. Mégis meg kell próbálni. Az idő múlik, az óra ketyeg és ez a legrémisztőbb az egészben. Nem szabad elpocsékolni azt a kevés értékes pillanatot amit kiszabtak nekünk, mert nem tudjuk mennyink van még. Ahogy Mary Oliver megírta, ahhoz hogy ezen a világon boldogulni tudjunk, három dolgot kell tudnunk csinálni:szeretni azt ami mulandó, úgy ragaszkodni hozzá és küzdeni érte mintha az életünk függene tőle, és mikor elérkezik az idő hogy elengedjük, elengedni.
MINDEN mulandó. Minden. A tárgyak, a pillanatok és mi magunk is. Igaz, hogy harc nélkül nem kapunk semmit, de mikor itt az idő igenis tudni kell elengedni. Méltósággal, akár mosolyogva, akár könnyezve de tovább kell lépni.
Mama háza rengeteg emlékem helyszíne, gyerekkorom sok apró mozaikját onnan raktam tarsolyomba, és mégis érzem, hogy itt az idő a búcsúhoz, itt az idő, hogy abban a házban más valaki kezdje élni életét, más valaki járjon a fatelekre, építse a bunkerokat és másszon a garázs tetejére. Nagyszüleim kétkezi munkája nem méltó arra, hogy ismeretlen vandálok rongálják és túrják családunk emlékeit, nem méltó arra, hogy összeroskadjon, hogy szépen lassan eltűnjön a föld a színéről. Így érzem, ezt gondolom az át nem aludt éjszakák után.
A ház eladódhat, összedőlhet, de az én gyerekkorom darabkáihoz soha senki nem férhet hozzá, és nem rongálhatja meg. Az ott alvásokat unokatestvéreimmel, akikkel keresztben feküdtünk a széthúzható díványon, hogy elférjünk, nagyapám meséit Jimmy-ről, Szultánról és Kerubiról, a csibéket az udvaron, Buksit és Kormost akik mindig elszöktek, a mézédes őszibarackfát a kert közepén, a málnabokrot, a bunkerjainkt, a csapdáinkat, a halászásokat a Pénnában nagyapámmal, mama madártejét mikor betegek voltunk, a pénteki Dallasozásokat, a rozsda illatú vizet mikor ott mosdattak minket, a betlizéseket, snapszerozásokat, hetesezéseket nagyapámmal, mama reggeliejit, ebédjeit, vacsoráit amit nekünk készített, a szilvásgombócokat, az udvart, a kertet, a krizantinokat, a bilibe pisilést éjjel, a csipkedős kakast, a kiskacsákat, a nyuszikat, a békákat a homokozóban, a piros Ladát, a turmixgép gombjait, a kúti víz rozsdás ízét, a szódásszifont, a padlást az ezernyi kinccsel, a kukoricaszedéseket, a szőlőt, a borozót, a leszecskázott herét, a kacsaúsztatót, a Kincs ami nincs-et, a régi rádiót, ami sosem volt bekapcsolva, a hurmikakit, a repülősót, a zongorát, a karácsonyokat és az ajándékokat, a mindenszenteket és az utána való faggyúégetéseket az udvaron, a vázatörést, a varrógépet, a Liberta biciklit, a csibevért hagymán megsütve reggelire, és annyi mindent még a amit a nagyszüleinktől kaptam, kaptunk. Akkor ők adtak, most rajtam a sor.
Drága Mama, csak egyre kérlek: emlékezz a boldog pillanatokra, a nehezekre amelyeket meg tudtál – tudtatok – tudtunk oldani, gondolj arra, hogy nélküled mi sem lennénk ezen a világon. Légy büszke mindenre amit elértél amit két kezeddel csináltál. Én még egyszer kívánok neked boldog születésnapot, és kívánom hogy sokszor gondolni tudj a szombatra, arra, hogy mennyien vagyunk akik szeretnek téged!

az utazás reggelén nem volt szivem Zsófit felébreszteni
IMG_1269az autóban a reptér felé
IMG_1271
a reptéren
IMG_1273 IMG_1275a repcsiben
IMG_1278a bulin
IMG_1284 IMG_1285 IMG_1288 IMG_1292 IMG_1295 IMG_1298 IMG_1300 IMG_1301 IMG_1303 IMG_1304 IMG_1305 IMG_1306 IMG_1307hazaút
IMG_1312 IMG_1315

A vacsora

Általános

Ma olyan szép voltál vacsora közben. Az egyébként is szép és kedves vonásaidat az esti fény még jobban meglágyította, már szinte magasztossá varázsolt. Csodálatosnak tüntél, gyönyörű voltál. Elképzeltelek amint majd nagylányként ülsz az asztal mellett a családi vacsoránál, elképzeltem milyen leszel, elképzeltelek hosszú hajjal, aztán röviddel, elképzeletelek ahogy majd magyarul beszélgetünk, Babboval meg olaszul, aztán elképzeltelek kislánynak is, mert nem akarom még hogy nagy légy. Elképzelem a fürtjeid a napsütésben, elképzellek maszatosan, fülig ragacsosan, picit izzadtan de annál inkább jókedvűnek. Elképzeltem, ahogy majszolod majd a fagyit, ahogy csintalankodsz, ahogy szaladsz majd… annyi sok mindent elképzeltem, és csak azért mert láttalak az esti fényben. Gyönyörű vagy Zsófi. Kívül, belül.
zsofi 11 months 4 zsofi 11 months 5 zsofi 11 months 6 zsofi 11 months 9 zsofi 11 months 12 zsofi 11 months 28zsofi 11 months 16

A nehéz egyszerűség

Általános

És valahogy minden felgyorsult. Frenetikus gyorsasággal vonulnak a percek, órák, délutánok, napok a szemem előtt, és én néha úgy érzem, hogy részese sem vagyok az életemnek. Van amikor átkapcsolok autopilótára, és teszem amit tennem kell, hogy minden olajozottan menjen. Aztán észbe kapok, és tudatosan akarom élvezni minden percét ezeknek a gyors mindennapoknak, ennek az édes mámornak. Mert mámor ez. Az ismétlés, a rutin, a mindennapok megmámorosítják az időt.

Annak tudata, hogy az életem mennyire az én kezemben van, hogy mennyire tőlem függ saját, és sokszor mások boldogsága is, letaglózott. Néha bénítóan hat rám, és félelemmel tölt el mikor rájövök, elmulasztottam a pillanatot amit élvezni is lehetett volna. Mikor elfáradok, vagy mikor magányosnak érzem magam és elszomorodok, hajlamos vagyok meglovagolni az önsajnálat pompás paripáját, és úgy látni magam mint egy antik tragédia hősnőjét, akinek el kell viselnie az élet megmérettetéseit. Mikor így érzek, szivemet és tudatomat belepi egy képzeletbeli ezüst palást, amitől nem látok tisztán, hanem hagyom, hogy teljenek a percek, néha órák, sőt volt már úgy hogy napok is, élvezet, csoda, boldogság nélkül…aztán jön a kizökkentő pillanat, amikor észbe kapok, mint például tegnap, mikor a bébi ruhákat dobozoltam be, melyeket Zsófi már kinőtt. Először rendíthetetlen nyugalommal hajtogattam, pakoltam, zacskóztam, pont úgy, ahogy a saját téli dolgaimat szoktam minden tavasszal, hogy majd egy év múlva újra kipakoljam…csakhogy ezeket a ruhákat Zsófi sosem fogja már felvenni. Zsófi lassan járni fog, az újszülött korszaknak már vége…és hirtelen rettenetesen rövidnek tűnik a 10 hónap. Hirtelen az eljövendő évek túl rövidnek igérkeznek. Már nem ejtem ki a számon azt hogy csak legyen  már nyár! csak lenne már holnap! Dehogyis! Meg szeretném állítani az időt. Ha lehetne visszatekerném a világ összes óráját,  várjatok! Még nem élveztem ki az ízét a péntek délutánnak, és már hétfő van! Hirtelen midnen percnek, órának súlya van. Azoknak is, amelyek üresnek tűnnek, azoknak is amelyeket átszomorkodok valami miatt és azoknak is, amelyekben két kézzel ölelem magamhoz a zamatos, édes, friss boldogságot. És ilyenkor van, amikor pillanatokra csak ugyan, de tisztán tudom látni azt ahogy élnem kell.Ilyenkor érzem a mély, elemi, ösztönös ragaszkodást a jóhoz, a széphez, az élethez, a pillanathoz. Ilyenkor tudom, hogy csak rajtam múlik mit szalasztok el, és mit ragadok meg. És ilyenkor van néha az is, hogy félek, nagyon félek az idő múlásától, attól, hogy a pillanatokat nem lehet megfogni, hogy egy kis üvegbe zárjam őket, és alkalmadtán újra éljem őket. Ilyenkor félek az élet törékenységétől és csodálatosságától, ilyenkor félek attól, hogy mi lesz ha nem leszek elég bátor, és ilyenkor félek attól, hogy nem leszek mindig Zsófi mellett, hogy nem lesz elég egy élet sem arra, hogy kiélvezzem a társaságát, hogy puszikat lopkodjak tőle, mikor játszik és nem figyel, hogy megöleljem amikor hozzám bújik és hogy ezerszer milliószor belepusmogjam a fülébe mennyire más lett az életem mióta megszületett…
Van valami dramatikus, valami nehéz, valami rémisztő az élet egyszerűségében.

photo3