Nyolcvan

Míg én csütörtök éjjel lázasan pakoltam az útra, hogy ott lehessünk Mama 80. meglepetés-buliján, valaki(k) ugyanebben az időben, 1.000 kilométerrel odébb nagy hévvel rabolták és becstelenítették nagymamám házát. Ígyhát az egész nagy ünnepet, örömöt beárnyékolta valami sötét, komor árnyék, ami úgy üllepedett rá a napokra, mint valami öreg, kopott, poros, nehéz bársonyfüggöny, amelyen át nem lehet lélegezni. Mégha mindannyian tudtuk is, hogy ez a rablás be fog következni, mert a ház jópár éve lakatlan, hihetetlenül pislogtunk egymásra, mikor péntek este jött a telefon, hogy mindent felforgattak. Miért éppen most? Miért egy nappal a hosszan tervezett-szervezett meglepetés buli előtt? Persze minden miértnek megvan a mertje is valahol, csak néha nagyon nehéz elfogadni. Mindaz ami történt, ez alatt a pár nap alatt, gondolkodóba ejtett, hogy vajon mi is az ami igazán lényeges.Azon gondolkodtam, hogy miért ragaszkodunk annyira mi emberek a múltbeli tárgyainkhoz. Miért nem elég a sok emlék amit életünk során összegyűjtögettünk. A pillanatok, amelyeket megéltünk, az illatok amelyeket éreztünk, a mosolyok amelyeket kaptunk, az ölelések amelyeket öleltünk és amelyekkel bennünket öleltek. Miért kell az a sok minden az út során, amihez annyira ragaszkodunk, hogyha elvész fájdalmat okoz.  Aztán gondolkodtam az emberi kapcsolatokon. Azon, ahogy az idő, pontosabban ahogyan mi idővel megmásítjuk kapcsolatainkat. Az embereket akik közel voltak, felváltják olyanok akik közelebb kerülnek. A gyerekkori őszinteségünket felváltja a “helyes kis beszélgetések a semmiről” féle komunikáció. Sokmindenki és sokminden elmarad abból az énünkből aki útnak indult jópár éve. Elfelejtük, hogy az életünket a kapcsolataink és a szeretet jelenti, nem pedig a dolgok, vázák, házak, autók. Elkezdünk kötődni dolgokhoz emberek helyett, elkezdünk hasonlítgatni, irigyelni, félni, taktikázni. De a napok telnek. Sőt az évek is, és itt-ott jön egy zökkenő, figyelmeztető, és hátbavág, hogy hé! Beszélgess! szeress! ölelj! törődj! Hogy kivel? Azt pontosan tudjuk, benne van a figyelmeztetőben, csak oda kell figyelnünk.
Nehéz messziről szeretni, nehéz az olyat szeretni ami nem igazságos, nehéz mindent félretéve csak a puszta, csupasz másikat szeretni. És mégsincs más út, csak a szeretet útja, az összetartásé, az egymásba kapaszkodásé, mert ma adunk, hogy holnap kapjunk, vagy hogy még többet adhassunk.

A buli nagyon jól sikerült, Mama mit sem sejtve lépett be a vendéglőbe, hogy boldogan, nevetve köszöntse a nem várt vendégsereget. Nem tudom mikor láttam őt ennyire vidámnak, mosolygósnak utoljára. Nagyon régen. És bár tudtam, hogy az örömöt másnap felváltja majd a bú és szomrúság, próbáltam minél több kis részletet magamba szívni ebből a pár órából. Megpróbáltam magam elképzelni 80 évesen, megpróbáltam elképzelni a születésnapomat, kik vesznek majd körül, hol leszek…és csak remélhetem, hogy engem is ennyien vesznek majd körül, és így ünneplik majd velem leélt életem momentumait, éveit.
Nehéz a rosszban a jót meglátni. Talán a legnehezebb. Mégis meg kell próbálni. Az idő múlik, az óra ketyeg és ez a legrémisztőbb az egészben. Nem szabad elpocsékolni azt a kevés értékes pillanatot amit kiszabtak nekünk, mert nem tudjuk mennyink van még. Ahogy Mary Oliver megírta, ahhoz hogy ezen a világon boldogulni tudjunk, három dolgot kell tudnunk csinálni:szeretni azt ami mulandó, úgy ragaszkodni hozzá és küzdeni érte mintha az életünk függene tőle, és mikor elérkezik az idő hogy elengedjük, elengedni.
MINDEN mulandó. Minden. A tárgyak, a pillanatok és mi magunk is. Igaz, hogy harc nélkül nem kapunk semmit, de mikor itt az idő igenis tudni kell elengedni. Méltósággal, akár mosolyogva, akár könnyezve de tovább kell lépni.
Mama háza rengeteg emlékem helyszíne, gyerekkorom sok apró mozaikját onnan raktam tarsolyomba, és mégis érzem, hogy itt az idő a búcsúhoz, itt az idő, hogy abban a házban más valaki kezdje élni életét, más valaki járjon a fatelekre, építse a bunkerokat és másszon a garázs tetejére. Nagyszüleim kétkezi munkája nem méltó arra, hogy ismeretlen vandálok rongálják és túrják családunk emlékeit, nem méltó arra, hogy összeroskadjon, hogy szépen lassan eltűnjön a föld a színéről. Így érzem, ezt gondolom az át nem aludt éjszakák után.
A ház eladódhat, összedőlhet, de az én gyerekkorom darabkáihoz soha senki nem férhet hozzá, és nem rongálhatja meg. Az ott alvásokat unokatestvéreimmel, akikkel keresztben feküdtünk a széthúzható díványon, hogy elférjünk, nagyapám meséit Jimmy-ről, Szultánról és Kerubiról, a csibéket az udvaron, Buksit és Kormost akik mindig elszöktek, a mézédes őszibarackfát a kert közepén, a málnabokrot, a bunkerjainkt, a csapdáinkat, a halászásokat a Pénnában nagyapámmal, mama madártejét mikor betegek voltunk, a pénteki Dallasozásokat, a rozsda illatú vizet mikor ott mosdattak minket, a betlizéseket, snapszerozásokat, hetesezéseket nagyapámmal, mama reggeliejit, ebédjeit, vacsoráit amit nekünk készített, a szilvásgombócokat, az udvart, a kertet, a krizantinokat, a bilibe pisilést éjjel, a csipkedős kakast, a kiskacsákat, a nyuszikat, a békákat a homokozóban, a piros Ladát, a turmixgép gombjait, a kúti víz rozsdás ízét, a szódásszifont, a padlást az ezernyi kinccsel, a kukoricaszedéseket, a szőlőt, a borozót, a leszecskázott herét, a kacsaúsztatót, a Kincs ami nincs-et, a régi rádiót, ami sosem volt bekapcsolva, a hurmikakit, a repülősót, a zongorát, a karácsonyokat és az ajándékokat, a mindenszenteket és az utána való faggyúégetéseket az udvaron, a vázatörést, a varrógépet, a Liberta biciklit, a csibevért hagymán megsütve reggelire, és annyi mindent még a amit a nagyszüleinktől kaptam, kaptunk. Akkor ők adtak, most rajtam a sor.
Drága Mama, csak egyre kérlek: emlékezz a boldog pillanatokra, a nehezekre amelyeket meg tudtál – tudtatok – tudtunk oldani, gondolj arra, hogy nélküled mi sem lennénk ezen a világon. Légy büszke mindenre amit elértél amit két kezeddel csináltál. Én még egyszer kívánok neked boldog születésnapot, és kívánom hogy sokszor gondolni tudj a szombatra, arra, hogy mennyien vagyunk akik szeretnek téged!

az utazás reggelén nem volt szivem Zsófit felébreszteni
az autóban a reptér felé
a reptéren
a repcsiben
a bulin
hazaút

Repüljünk gyerekkel – hasznos tippek szerintem :-)

Már régebben kigondoltam, hogy esetleg ez hasznos lehet azoknak az anyukáknak, akik még nem repültek, és aggodalmasan tekintenek első repcsiutuk elébe.
Ezek a tippek akkor érdekesek, ha egyedül repülsz majd pici babáddal, gyerekeddel. Ha megy veled a párod is, nincs mitől tartanod.

Első tipp: a bébik sokkal jobban bírják a gyűrődést, mint mi felnőttek, és egyáltalán nem stresszelnek. Ezt azért írom, mert én az első utam előtt Zsófival alig aludtam, és az egészet rettegve csináltam végig, attól félvén, hogy mi lesz, ha valami nem jó. Most már tudom – maximum ordít majd. Tehát első tippkénkt ne stresszelj!

Második tipp: ha tudsz, a folyosó mellé foglaltasd, foglald a jegyed a check-inkor, mert garantálhatom, hogy jó párszor fel fogsz állni, és sétafikálni a bébivel. Semmiképp se tetesd, tedd magad ablakhoz, mert nagyon kellemetlen számtalanszor megkérni a melletted ülőt, hogy álljon fel. Én a ryanairnél, ahol egyébként free seating van mindig megveszem plusz pénzért a helyfoglalást, mert akkor az első sorban tudok ülni Zsófival, és általában az egész sor a miénk, mert nincs több hülye aki ilyenért fizetne. Életmentő ez a lehetőség higyjétek el!!! És így nem fizettetik meg veled a Priority boardingot sem.

Harmadik tipp: a jegyed (boarding passod) és az irataid a nyakadban lógjanak, mert mikor kellenek, sosem találod majd a táskában a sok bébi holmi között. Mást nem akasztok a nyakamba, de ezeket igen, mert 3szor is meg kell mutatni.

Negyedik tipp: kézipoggyásznak csak egy táskát vigyél, amiben minden benne van, és legyen elég hosszú füle ahhoz, hogy magadra tudd úgy akasztani, hogy mindkét kezed szabad maradjon, valamint max olyan méret legyen, ami befér a repülőülés alá. Repülés közben nem tudod a táskát a fenti részből kivenni a gyerekkel a karodban. Ne legyen több kézipoggyászod, mert mikor leszállsz a gépről össze kell szerelned a babakocsit gyerekkel a kezedben, és a táskával az oldaladon. Persze mindezt leteheted a földre, de nem biztos hogy akarod.

Ötödik tipp: A kézipoggyászban legyen egy adag váltóruha a bébinek, mert megeshet, hogy hányni fog. Víz, vagy más innivaló a baba korától függően felszállás és leszálláshoz, valamint a száraz levegőtől is megszomjaznak. Akinek cumizik a babája annak cumi. Két, három játék. Piskóta ha már eszi, vagy valami gyümi. Három, négy pelus. Popsitörlő. Műanyag táska, amibe majd a piszkos pelust, törlőt teheted, ha esetleg olyan helyen kell tisztába tenned, ahol nincs kuka. Alátét a tisztába tevéshez, mert ugyan vannak a reptéren kimondottan bébi asztalok, nem hiszem, hogy túl higiénikusak. Saját személyes cuccaid (amikből nyugodtan kihagyhatod a könyvet, magazint, úgysem fogz olvasni.) Csak a lénygest tömjed a szatyorba, mert ha nagyon megtömöd sosem fogod azt találni amire szükséged van.

Hatodik tipp: Ne akard görcsösen betartani a gyerek napi ritmusát, mert annyi újat fog látni, hallani, hogy valószínű, hogy felborul majd az ami otthon már működött. De ez nem baj, nem lesz tőle nyűgösebb, csak már mikor célba értél. Megeshet, hogy napokig nyugtalan lesz az utazás után.

Hetedik tipp: Ne szégyelj szoptatni. Mindketten megnyugszotok tőle. Nekem még sosem jött össze akkor szoptatni, mikor fel és le szállt a gép, és nem történt semmi sem…vizet adtam neki, mikor nagyon pici volt még azt sem.

Nyolcadik tipp:Mivel nagy meseterei a gyerkőcök a dolgok földre dobálásának, nagyon hasznosnak bizonyult, hogy minden játékát szalagra kötöttem, majd azzal amivel játszott a csuklómra erősítettem, hogy ne potyogjon a földre.

Kilencedik tipp:Mindig utolsónak szállok ki a gépből, mert utálom a nyomakvó tumultust. Ilyenkor általában az a veszély, hogy a busz, ami a terminálhoz viszi az utasokat, már megtelt, és neked még gyerekestől, kocsistól be kell magad oda paszíroznod…

Tizedik tipp: Take it easy. Nézz körül magad körül, és meg fogod találni azokat az arcokat, akiktől kérhetsz segítséget. Ne szégyelj segítséget kérni!!!

Jó utat!!!