Soha nem voltam még ennyire fáradt. Sosem éreztem magam ennyire a béka feneke alatt, sosem éreztem hogy a testem ennyit dolgozott volna, ilyen tökéletes összhangban minden porcikám. Néha a fáradtság már fáj, este mikor pihenni szeretnék, nem tudok, mert a lábaim, pocakom olyan fáradtak, hogy nem tudnak nyugodtan pihenni. A méhem hol összehúzódik, hol csak feszül Letícia édes teste körül.
Sokszor elfelejtem, de sokszor megköszönöm ennek a tökéletes testnek amit értem, értünk tesz. Megköszönöm neki, hogy nem rest cipelni 14 kiló pluszt, megköszönöm, hogy a méhem olyan gyengéden és vigyázva öleli körül Letíciát, mint egy nebáncsvirágot. Megköszönöm a kezeimnek, lábaimnak, gerincemnek, hogy a 14 plusz kiló mellé, fel tudja emelni, és magához tudja szorítani Zsófit, mikor szükség van rá, vagy amikor csak luxusból bújni van kedvünk egymáshoz. És megköszönöm a szemeimnek, agyamnak, lelkemnek, hogy mikor belenéznek a tükörbe és egy fáradt, sokszor ápolatlan nőt látnak, mégis úgy éreztetik velem, hogy mindazon fáradtság és ápolatlanság mögött egy gyönyörű, vonzó, üde nő áll. Megköszönöm ennek a testnek, hogy három hét múlva a saját nedvével fogja táplálni Letíciát, megköszönöm ezeknek a melleknek, hogy kilenc hónapja már a szoptatásra készülődnek. S azt is megköszönöm ennek a tökéletes testnek, hogy a terhesség első hónapjaiban egyszerre tudta szoptatni Zsófit és táplálni Letíciát meg engem. Sokszor elsiklok ezek felett a “részletek” felett, maguktól értetődőeknek veszem, hogy hiszen ez a dolga, de vannak olyan pillanatok is szerencsére, amikor dicsérni, ünnepelni akarom minden porcikámat. És már rég nem az által itélem meg a testem, hogy milyen a fenekem egy farmerben, vagy mennyire vagyok szexi egy bikiniben. Volt olyan is, amikor azt vártam a testemtől,de ez most már másról szól. Arról, hogy szép a maga tökéletlenségében. Így a legszebb. A striákkal, kidomborodva, néha bedagadva, de egészségesen. Vigyázok rá nagyon, mert még sok tennivalónk van együtt.
Erről nem is akartam írni,csak aztán jött magától. Arról akartam írni, hogy most voltam életemben másodszor távol Hosszúfalutól meg a családomtól karácsonyra, és meg kell hogy mondjam, jó volt így is, de jobb együtt mindenkivel. Először akkor voltam távol, mikor 16 évesen egy évet Kaliforniában töltöttem diákként (hála a szüleimnek) egy olyan családnál akik nem is ünnepelték a karácsonyt. Akkor fogadtam meg magamnak, hogy távol lehetek sokszor, és sokat, de karácsonyra haza megyek majd mindig, ha más nem, legalább egy két napra. 15 évig sikerült is betartanom, de az idén már nem akartunk utazni ekkora hassal, ígyhát Arezzóban maradtunk. Olaszországban nagyobb ünnep a 25-e mint a 24-e, ígyhát nem volt gond, hogy kötöttem az ebet a karóhoz, hogy 24-én nem szeretnék menni sehova, sem nagyszülőkhöz, sem rokonokhoz, otthon szeretnék lenni egyedül Simoval és Zsófival, ebédre jó kis franciasalátát, lencselevest, sült krumplit meg halat enni, és delután szép ruhában Zsófival ajándékokat bontani. Igaz, mint háziasszony elég suta voltam, mert a franciasalátámban ropogott a krumpli nyers közepe, a levesemben a lencse szintúgy kemény maradt, nem tudtam olyan halat venni amit rántani tudtam volna, az egyetlen ünneplő terítőm vasalatlanul került az asztalra, de még így is egy szép nap kerekedett belőle. Igaz nem volt olyan igazi magasztos hangulata, mint amilyet én szeretek, valamiért más volt, suta, kicsit sótlan, de békés és boldog. És szeretetben teljes. És még énekelni is elfelejtettem a fa előtt!!!! Annyira átragadt rám is Zsófi zsongása, hogy elfelejtettem elénekelni az örökzöld karácsonyi dalkollekciónkat. Igaz, hogy Apunak 24-én már haza kellett utaznia, de így is nagyon jó volt, hogy legalább pár napot el tudott jönni, és velünk tudott lenni. Zsófi imádja. Meg én is.
Mondanom sem kell mennyi ajándékot kapott Zsófi az angyalkáktól, és bár az idén még megúsztuk nagyobb magyarázkodások nélkül, nem nagyon tudjuk egyelőre Simoval, hogy is fogjuk megmagyarázni ezt a temérdek, kicsit titokzatos személyiséget (Mikulás, Jézuska, Babbo Natale, Befana….). Minden esetre van egy évünk hogy valami jó kis sztorit kitalalájunk, miért kap Zsófi mindenhonnan máskor és mástól ajándékot…. Mi az idén Simoval úgy döntöttünk hogy egymásnak nem ajándékozunk semmit, hanem az erre elköltött pénzt inkább jótékonykodási célokra fordítottuk, és helyette írtunk egymásnak egy levelet, amit a karácsonyi ebéd előtt könnyek között fel is olvastunk egymásnak. Remélem, hogy megtartjuk ezt a szokásunkat, mert életem legszebb szavait kaptam ajándékba ezen a karácsonyon.
Aztán szépen lassan vége lett a karácsonynak, még volt a szilveszter,amit mindig is utáltam, ígyhát nagyon örültem, hogy Szabó Magda “társaságában” tölthettem az éjszakát. Éjfélkor koccintottunk a már alvásból ébredő Simóval, és fél egykor már mindketten az igazak álmát aludtuk. Én másnapra beteg lettem, Zsófinak is adtam egy két bacit, de elég gyorsan kikupáltuk mgunkat.
Itt van egy kis videó a karácsonyról:
Itt pedig egy pár kép Apu ittlétéről:
Most meg már minden szépen lassan visszatért a régi kerékvágásba. Simo dolgozik, mi Zsófival együtt játszunk, eszünk, veszekszünk, puszizkodunk, és Leti hova tovább, annál egyértelműbben adja tudtomra, tudtunkra, hogy nemsokára érkezik.
Ez pedig az én 2013-am instagram képekben:
Az olasz kaland 